2011. október 17., hétfő

Make You Feel My Love

'When the rain
Is blowing in your face
And the whole world
Is on your case
I could offer you
A warm embrace
To make you feel my love

When the evening shadows
And the stars appear
And there is no one there
To dry your tears
I could hold you
For a million years
To make you feel my love

I know you
Haven't made
Your mind up yet
But I would never
Do you wrong
I've known it
From the moment
That we met
No doubt in my mind
Where you belong

I'd go hungry
I'd go black and blue
I'd go crawling
Down the avenue
No, there's nothing
That I wouldn't do
To make you feel my love

The storms are raging
On the rolling sea
And on the highway of regret
Though winds of change
Are throwing wild and free
You ain't seen nothing
Like me yet

I could make you happy
Make your dreams come true
Nothing that I wouldn't do
Go to the ends
Of the Earth for you
To make you feel my love'

2011. október 5., szerda

„A szarból nem lehet várat építeni!”

„A szarból nem lehet várat építeni!”

Így hangzik a szép magyar mondás…Hát szerintem meg lehet!
Merthogy minden relatív.
Kérdés csak az, hogy mi a szar?
A körülmény; vagy az a személy érzi magát egy darab szarnak, hogy azt állítja ’ nem lehet’?!
Véleményem szerint, ha az alapok sziklaszilárdak és az ember nem adja fel, akkor bármi lehetséges. Az vagy amit megeszel, tartja a másik mondás. Hát, ha minden szart megeszel, amit megpróbálnak letuszkolni a torkodon, akkor valóban igaz mindkét állítás!
De miért kéne azokat a kliséket követni, mint általában?!
Olyanok vagyunk, mint a birkák, amerre elindul az egyik a többi sok száz követi.
Mindegy, hogy az út a szakadékba vezet vagy a komfort zónába, a végkifejlet ugyanaz:
SZAR!
Hát ,zömmel erre építkezik a többség, ezért olyan marha biztos mindenki, hogy az állítás megdönthetetlen és baromi bölcs.
Milyen érdekes, közben meg az unalmas kis életünkben bújjuk az ismeretterjesztő filmeket; elméletekről; állításokról stb…másnap a munkahelyen pletykálkodunk, hogy mit hallottunk.
Püthagorasz (i.e. 570 körül); mikor elő rukkolt az felfedezéssel, hogy a Föld gömbölyű, mindenki szkeptikusan fogadta az állítását és bizony sok időnek kellett eltelnie, mire bebizonyították, hogy állítása igaz.
Mi a furcsa?
Miután a feltevés bizonyítást nyert, még mindig akadtak sokat, akik nem hitték el.
Mert ez valami új volt, amit nehéz elképzelni.
Túlságosan is hozzá szoktunk ahhoz a komforthoz, hogy ne is érdekeljen az új felé nyitás.
Ha nincs cél, akkor mit építünk?! Ja, hogy ezért igaz a részben a mondás?!
Hát így nem is lehet építeni szart sem…J
A probléma ott kezdődik, hogy mindenki vágyik valami újra, hogy nyomot hagyjon ezen a bolygón, de mit is teszünk ezért?
A verzió: Ülünk és várjuk a csodát.
B verzió: Építünk.
Felépítjük magunkat, még akkor is, ha párszor összedőlünk, mint egy kártyavár, de hiszünk önmagunkban és megyünk tovább. Na, ezen kevés ember tudja bebizonyítani, hogy az állítás megdőlni látszik. A gond csak az, hogy még mindig a többség szava a hangosabb.
Ezért, azok akik mernek és megvalósítják, hogy a szar körülményekhez képest is felépítenek valamit, azokat vagy ikonként ismeri a többség, vagy a sokat hallott mondat hangzik el:
Jókor volt, jó helyen!
Lehet.
De kérdem én.
Aki jókor volt a jó helyen, az nem számít, hogy jól ismerte fel a helyzetet és volt olyan tökös, hogy meg is lépje azt a lépést, amitől mindaz, amit elért már nem csak csoda, hanem valóság?!
Persze, lehet ezen filozofálgatni, mikor elolvasod, hogy miért; én mit értem el az életben?!
Szart sem!
De azt a szart semmiképp sem szeretném, amit azok, akik önmagukban sem bíznak annyira, hogy legalább eltudják azt képzelni, hogy szarból igenis lehet várat építeni!
u.i.: Akinek nem inge, ne vegye magára!

2011. szeptember 27., kedd

Albert Einstein-Relativity

   Albert Einstein was often asked to explain the general theory of relativity.
“Put your hand on a hot stove for a minute, and it seems like an hour,”
he once declared.
“Sit with a pretty girl for an hour, and it seems like a minute.
That’s relativity!”
         " Who you love, dont leave him for someone who you  like.
Because who do you like, afterwards he will live you to someone whos he
                                                                    LOVE."

Scary Dartford

  He was in junior high school at the time of the event. A group of a few friends and he has been looking for a place to check out during late October due to the Halloween time.

One that caught their attention was in Green Lake, at a place known as Dartford Cemetery. Seeing how the cemetery was only twenty minutes away, they decided to venture out at around 10.00pm to check it out
  
Upon arriving, there was nothing out of the ordinary. It looked to just be a cemetery. With his two friends got out of the car and walked into the darkness with the only lamp reflecting off the old tomb stones.

 The dare that they were to face was to sit on the mausoleum that was rumored to contain the bodies of children who had been stricken with polio and died. As they walked closer to the landmark, he accidentally stepped on a grave.
Suddenly a feeling of ice crept up his leg as if he was being grabbed. He quickly moved and told the others. He looked for a name on the headstone, but it was too old to read.

Once they got to the cement-made mausoleum, they all decided to climb up on it. Only his friend Josh and he knew about the rumor of being pushed off the top by a "ghost". They sat around, had a cigarette, and felt disappointed.
  
They decided to get off, but as Josh and he stood up, Tom fell off of the top.
 He was amazed but at the same time in awe of what power beyond the grave could be to blame for this event. The roof of the structure was not slippery at all.
  
As they walked back to the car, they also had a feeling of being watched and Tom claimed to have seen shadows moving between headstones.

 He has not been to Dartford Cemetery in several years due to attending a college that is two hours away, but it always intrigues him to think about what kinds of paranormal activity could be at work for what they all experienced that night.

24, 10, 2010.

Utópia

 Még mindig nem érti, ennyi év távlatából sem, hogy amire vágyik valaha megvalósulhat-e? Csak hánykolódik az élet viharos tengerén, mint az öreg halász, aki egyedül vág neki a végeláthatatlan messzeségnek, abban a reményben, hogy gazdag zsákmánnyal tér haza.
 Furcsa érzés, mely időnként előtör. Csak kívülállóként tekint az életre és nem érti, hogy mi zajlik körülötte. Valóban ez volna az igazi arca mindennek, vagy csak ő tévedt el az úton, melyet neki szánt a sors?
Talán minden csak egy szertefoszló álom, amit mindeddig hiába kergetett.
 Lassú fájdalmas felismerések veszik uralmuk alá elméjét. 
 Minden nappal, ahogy öregszik a vélt vagy valós dolgok más értelmet nyernek körülötte.
 Hiszen ő mindig is habzsolta az életet, néha tudatlanul is de ő maga volt aki minden jót életre keltett maga körül.
 A gondolat még most is a fejében van: „Az életed már elkezdődött!” De ha ez valóban így van, hol- és mikor? Vajon meddig tart? Mit jelent számára valóban élni? 
 Az érzés, hogy boldog lehessen, csak pillanatok sorozata. Nem akarja elengedni, görcsösen kapaszkodik a múltba és nem engedi be az életébe az új, ismeretlen dolgokat.
 Elgondolkozik, talán ez volna az ok? Az érzés, ami miatt minden percben más és más érzések kerítik hatalmába?!
 Mindig erős volt, néha kicsit belehalt a csalódásokba, néha nem emésztette magát, de a reményt soha nem engedte el. A tudat, hogy képes másként látni és megélni a körülötte zajló világot, titkon jó érzéssel tölti el.
 De mikor hatalmába keríti ez a bizonytalanság, fájdalmas érzés. Ilyenkor a szomorúság és az érzelmek vihara százszor erősebbé válik. Néha csak élné a mások számára megszokott „normális” életet.
 Néha ő is vágyik az egyszerűségre, mikor minden túl nehéznek tűnik, de ugyanakkor, ha megfosztanák érzéseitől, tapasztalataitól, tudja, hogy ő is csak a taposómalom egy apró része lenne, amiből mindig ki akart törni.
 A szabadságát nem korlátozhatják! Legalábbis elméjében nem!
Elgondolkozik, hogy miért ő?!
 Mit kapott eddig, és mit adhat, amiért az élet felruházta ezekkel a különös megmagyarázhatatlan értékekkel?
 Talán minden egyszerű, csak ez a belülről feltörő ambiciózus kitörni vágyás, ami minden gondja okozója. Soha nem volt irigy másokra, materiális dolgok nem mozgatták igazán. 
 A szentimentalizmus érzékelhető minden mozdulatán, minden kiejtett szóban. 
 Próbálja leplezni, de aki hasonló érzékkel van felruházva a körülötte zajló világ iránt, az elől soha nem takarhatja el igazi arcát.
 Élete szerepek tömkelege. „színház az egész világ és színész benne minden nő és férfi” Ezt ő is tudja, csak ki jobb- ki rosszabb a szerepében. 
 De a színészek is elfáradnak néha. Különösen, ha minden előadásba maximálisan beleélik magukat.
 Minden percben és órában változik a színdarab és lassan ő is így változik vele. Szinte minden percben és órában másként éli meg a körülötte zajló eseményeket. Mindig óvatos, talán túlságosan is.
 De mikor szerepet cserél az óvatosságot ledobja, mint egy bábjából kitörni kényszerülő pillangó, aki csak repülni akar és érezni szárnyain a friss és vad szellő kényeztető simogatását.  
 De meg tud valaki változni ennyire, egyik pillanatról a másikra? Hogyan képes ezt mind egy test és egy lélek produkálni? 
 Annyi kérdés, megannyi gondolat foglalkoztatja, ami talán mások számára ijesztő lehet. Ő már megszokta, hogy a gondolatok peregnek, mint egy filmkocka, minden másodpercben és várja a végkifejletet.
 Vajon választ kap-e a szereplők státuszára, és talán happy end lesz a film vége? Vajon meddig tart a szerep, amit ráosztottak?
 A gondolat mindig ott motoszkál a fejében, hogy ő a főszereplő, vagy csak egy kis mellékszerep az övé, mely egy másodperc ezreléke. Vagy talán több felvonásos a színdarab és a rendező még meggondolhatja magát? 
 Talán ő is időről-időre nagyobb szerepet kaphat. Néha úgy érzi, nem ő választotta a darabot, hanem az választotta őt. 
 Lehet, szerepet kéne cserélnie…
Előtörnek furcsa, vad érzések, melyekkel lehet, hogy élete során soha nem találkozott.
 A tudat, hogy már nem élvezi a szerepét és szeretné ledobni láncait, néha kétségbe ejtik. Mégis mi lesz, ha nem talál olyan forgatókönyvet, amit neki szánt a sors; ha nem élvezi új szerepét? 
 Választ keresve, lázasan keresi az utat, melyikre lépjen, ami kimozdítja ebből az állapotból. Elgondolkozik, ha szerepet cserél akkor az majd élete végéig megfelelő lesz, vagy már most is csak félelmei uralkodnak el rajta?!
 A gondolat, ami foglalkoztatja:”Vajon meg kell találnunk a saját főszerepünket, az igazit, vagy ez is csak fikció és az élet játékát a hegymászók szenvedélyes bátorságával kell játszanunk, bármi is történjen?!”
 Hiszen minden percben idősebb lesz és a vágy, a változásra várva, egyre erősebb. Ő is tudja, hogy lelke és elméje sosem szabadul ebből a testből, már beletörődött. 
 Sosem volt megelégedve, talán ez az, ami újra- és újra erőt ad neki, hogy új utakra lépjen. Az ismeretlen mindig is vonzotta.
 A félelem, ami ilyenkor eluralkodhatna rajta, mint általában mindenkiben, aki kilépni készül komfortzónájából, őt feltölti végeláthatatlan energiával és adrenalinnal, ahhoz, hogy mégis meglépje, amire sokan képtelenek.
 Néha úgy érzi magát mikor új utat választ, mint egy kisgyermek, aki első ingatag lépéseit teszi meg. 
 Igyekszik mindig erősnek mutatni magát, hogy mások számára sohase lehessen egyértelmű, hogyan lépi meg a következő lépését. Csak figyelik, vajon képes-e megtenni, vagy földre huppan?
 Igyekszik elkerülni, még az esélyt sem adja meg, hogy belelássanak gondolataiba. 
 Talán, mert túl sebezhető, mint egy kismadár, amely fészkéből kiesve kétségbeesve visít anyja után.
 Elgondolkodik nap-nap után, hogy kalandvágya az; ami igazán belehajszolja az új élmények felfedezésébe, vagy a félelmei elől menekülve kerül újra- és újra furcsa, megmagyarázhatatlan szituációkba. 
 Még fiatal, de néha úgy érzi, túl idős , ahhoz, hogy másik utat válasszon. Sokszor hallotta már, „sosem késő újra kezdeni”. 
 De vajon annyi talpra állás és újra kezdés után van-e még ereje? Mindig csak önmagára számíthatott. 
 Talán, ha lett volna az életében egy „biztos pont”, ami meghatározta volna milyen irányt vesz az élete, soha nem vértezte volna fel az élet ezekkel az érzésekkel. 
 Vajon, ha elérkezik a pont, a „biztos pont” tud-e rá támaszkodni? Vagy már mindig a berögzült eszmékből és félelmekből fog táplálkozni?
 Válaszra várva, türelmetlenül próbálja szerepét újra megváltoztatni. 
 Talán már ott a „biztos pont” csak még ő sem ismerte fel. Vagy egész egyszerűen, annyi keserű csalódás után, már nem meri beleélni magát igazán főszerepébe. Attól félve, hogy egyszer csak megint jön egy jobb színész és a darabot elveszik tőle, mely számára oly kedves. 
 Tudja jól, hogy bármi megtörténhet, mint ahogy meg annyiszor meg is történt. Nem érzi magát elég erősnek, hogy egy új szerepbe képzelje magát, új szereposztással és helyszínekkel. Ki lehet, a rendező? 
 A gondolat nem hagyja elfeledtetni vele, hogy ha a pillanatot és a jelenlegi szerepet meg sem próbálja élvezni, akkor talán sosem élt. 
 Ki tudná megmondani neki, ahogy idősödik, ez jót hoz-e magával és új tiszteletteljesebb színjátszást, vagy egyre csökken esélye, hogy valaha is ő kerülhessen a rendezői székbe és végre mindenféle hazugság és színjáték nélkül önmaga lehessen.  
 Igen, ő erre vágyik igazán.
 Hogy megírhassa saját színdarabját, ami viharos érzelmekkel tarkított, tele intrikákkal, de egyszer happy end-el végződik…


                                                                                              25,03,2009

2011. szeptember 26., hétfő

Időtlen idők

  Egy napsütéses délután egy közép korú férfi ül a konyha asztalnál.
Vasárnap van, az idő tökéletes, hogy egy kicsit elkalandozzon a gondolataiban.
 Az ablakon kibámulva rágyújt egy cigarettára és hallgatja a beszűrődő zajokat.
Egy hangra lesz figyelmes.
Egy kisfiú hangja az, amint a házi feladatát gyakorolja az édesanyjával. Az anyukája nem túl türelmes, folyton közbe vág, majd leszidja a kisfiút.
 A fiú pöröl az anyjával, hogy már pedig Ő megtanulta amit kell, de az anyja nem hagyja annyiban.
 Folytatja a verset, amit másnap az iskolában fel kell mondania.
Akkor egy másik kisgyermek hangja szűrődik be az ablakon kicsit távolabbról.
 A férfi tudja, hogy egy csecsemő hangja az , aki feltehetően éhes lehet a sírásából következtetve.
 Elgondolkodik a szomszédjai életéről, miközben egyre-másra gyújtja a cigarettákat.
Nem mozdul ki a konyhából, csak hallgatja a beszűrődő hangokat.
 Már jó ideje ott ül és időről-időre hallgatja, ahogy a két kisgyerek cseperedik.
A nagyobbik fiú véleménye szerint úgy hét-nyolc éves lehet, mert ahogyan olvas még kicsit akadozik, mindent szótagolva , lassan ejt ki.
 A férfi annyira elmerült a gondolataiban, hogy észreveszi a szakálla elkezdett nőni.
Nem törődik vele, hogyan néz ki. 
 Érzi az idő múlását, de nem tud kiszakadni abból a világból, melyben elmerülve tölti napjait hosszú ideje.
Nem kívánja az ételt, csak ül és hallgat.
 Egy percig sem unatkozik, csak azt várja, mikor hallhatja újra a hangokat, amelyeket már oly régóta ismer és szinte a sajátjának tekint.
 Mintha ez az Ő világa volna, melybe olyan mélyen merült el, hogy úgy véli legalább évek óta nem mozdult ki a helységből.
 Az idő érzékét már régen elvesztette.A saját korát sem tudja megsaccolni.
A növekvő szakállára minden nap egy újabb csomót köt.
 Már nem érdekli, hogy hány éves, mióta ül ott az Ő világában. Csak egy számít, hogy a két kisfiú hogy van?!
Velük együtt örül és sír.
 A férfi teljesen kiégettnek érzi magát, csak akkor boldog, ha hallhatja a gyermekek hangját.
Az Ő élete már teljesen feledésbe merült. Nem emlékszik a nevére, hogy honnan jött, van- e családja, munkája…
 Büszkeséggel eltelve hallgatja, amikor a nagyobbik fiú a Himnuszt olvassa hangosan.
Gondolja már milyen szépen olvas, nem akadozik és értelmezi is azt.
 Persze még tanácsokat és kér édesanyjától, hogy mit jelentenek a sorok, de már sokkal okosabb, mint a kezdetekben.
 Ő már nem emlékszik azokra az időkre, mikor iskolába járt, de a gyermek megnyugtató hangja eltölti nyugalommal és úgy érzi még tanulhat is tőle.
 Teljes elmélyültséggel hallgatja a számára oly kedves hangot, mikor nyikorgásra lesz figyelmes.
 Az ajtón egy ismerős arc lép be.
A férfi egy barátja az.
Megismeri a férfit, hogy egykoron közel álltak egymáshoz, de a nevére már nem emlékszik.
 Ekkor a férfi rákérdez tőle:
- Úristen, hogyan sikerült szakállat növesztened?! És tudtad, hogy csomók vannak rajta?!
Mire az üres tekintetű férfi, unottan válaszol.:
- Tudom, így próbálom számolni az éveket, hogy a kisfiúk mikor fognak kirepülni és végleg itt hagyni engem.
 A barátja döbbenten megkérdezi:
- Te milyen kisfiúkról beszélsz? Már két napja ülsz itt bezárkózva, gondoltam szólok, hogy lekéssük a meccset.
 A férfi döbbenten nézz a barátjára.
 Majd ráeszmél, hogy két nap alatt , annyira bezárkózott a saját világába, hogy éveket öregedett.
A barátja odalépett hozzá, megfogta a karját és csak annyit mondott:
- Ideje mennünk, mielőtt túl késő.
 A férfi még zavart állapotban, lassan feltápászkodott, kifejezéstelen arccal a barátjára nézett és nyugtázta:
- Igazad van, ideje menni.