Vasárnap van, az idő tökéletes, hogy egy kicsit elkalandozzon a gondolataiban.
Az ablakon kibámulva rágyújt egy cigarettára és hallgatja a beszűrődő zajokat.
Egy hangra lesz figyelmes.
Egy kisfiú hangja az, amint a házi feladatát gyakorolja az édesanyjával. Az anyukája nem túl türelmes, folyton közbe vág, majd leszidja a kisfiút.
A fiú pöröl az anyjával, hogy már pedig Ő megtanulta amit kell, de az anyja nem hagyja annyiban.
Folytatja a verset, amit másnap az iskolában fel kell mondania.
Akkor egy másik kisgyermek hangja szűrődik be az ablakon kicsit távolabbról.
A férfi tudja, hogy egy csecsemő hangja az , aki feltehetően éhes lehet a sírásából következtetve.
Elgondolkodik a szomszédjai életéről, miközben egyre-másra gyújtja a cigarettákat.
Nem mozdul ki a konyhából, csak hallgatja a beszűrődő hangokat.
Már jó ideje ott ül és időről-időre hallgatja, ahogy a két kisgyerek cseperedik.
A nagyobbik fiú véleménye szerint úgy hét-nyolc éves lehet, mert ahogyan olvas még kicsit akadozik, mindent szótagolva , lassan ejt ki.
A férfi annyira elmerült a gondolataiban, hogy észreveszi a szakálla elkezdett nőni.
Nem törődik vele, hogyan néz ki.
Érzi az idő múlását, de nem tud kiszakadni abból a világból, melyben elmerülve tölti napjait hosszú ideje.
Nem kívánja az ételt, csak ül és hallgat.
Egy percig sem unatkozik, csak azt várja, mikor hallhatja újra a hangokat, amelyeket már oly régóta ismer és szinte a sajátjának tekint.
Mintha ez az Ő világa volna, melybe olyan mélyen merült el, hogy úgy véli legalább évek óta nem mozdult ki a helységből.
Az idő érzékét már régen elvesztette.A saját korát sem tudja megsaccolni.
A növekvő szakállára minden nap egy újabb csomót köt.
Már nem érdekli, hogy hány éves, mióta ül ott az Ő világában. Csak egy számít, hogy a két kisfiú hogy van?!
Velük együtt örül és sír.
A férfi teljesen kiégettnek érzi magát, csak akkor boldog, ha hallhatja a gyermekek hangját.
Az Ő élete már teljesen feledésbe merült. Nem emlékszik a nevére, hogy honnan jött, van- e családja, munkája…
Büszkeséggel eltelve hallgatja, amikor a nagyobbik fiú a Himnuszt olvassa hangosan.
Gondolja már milyen szépen olvas, nem akadozik és értelmezi is azt.
Persze még tanácsokat és kér édesanyjától, hogy mit jelentenek a sorok, de már sokkal okosabb, mint a kezdetekben.
Ő már nem emlékszik azokra az időkre, mikor iskolába járt, de a gyermek megnyugtató hangja eltölti nyugalommal és úgy érzi még tanulhat is tőle.
Teljes elmélyültséggel hallgatja a számára oly kedves hangot, mikor nyikorgásra lesz figyelmes.
Az ajtón egy ismerős arc lép be.
A férfi egy barátja az.
Megismeri a férfit, hogy egykoron közel álltak egymáshoz, de a nevére már nem emlékszik.
Ekkor a férfi rákérdez tőle:
- Úristen, hogyan sikerült szakállat növesztened?! És tudtad, hogy csomók vannak rajta?!
Mire az üres tekintetű férfi, unottan válaszol.:
- Tudom, így próbálom számolni az éveket, hogy a kisfiúk mikor fognak kirepülni és végleg itt hagyni engem.
A barátja döbbenten megkérdezi:
- Te milyen kisfiúkról beszélsz? Már két napja ülsz itt bezárkózva, gondoltam szólok, hogy lekéssük a meccset.
A férfi döbbenten nézz a barátjára.
Majd ráeszmél, hogy két nap alatt , annyira bezárkózott a saját világába, hogy éveket öregedett.
A barátja odalépett hozzá, megfogta a karját és csak annyit mondott:
- Ideje mennünk, mielőtt túl késő.
A férfi még zavart állapotban, lassan feltápászkodott, kifejezéstelen arccal a barátjára nézett és nyugtázta:
- Igazad van, ideje menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése