Porcelán

   Este volt már az épületben minden fény kialudt. Az utcáról bámulván csak egyetlen ablakban pislákolt egy halovány fény, melyből egy sziluett volt csak kivehető.

Lágyan ringatózó árnyék vonult fel s –alá a széles ablak keretében, néha eltűnt majd újra felbukkant. Adam csak ült a busz megállójában a gyönyörű kőrvonalak táncát bámulva , abban a reményben , hogy egyszer rájön  a rejtélyes alak kilétére. Napról-napra lenyűgözve szemlélte a kőrvonalakat, mely lágy mozdulatokkal érzékeltette egy apró törékeny testű lány balett táncát.

   Azt gondolta magában, „sosem kedveltem a balettot, mégis megigéző, ahogy a lány ruhája ráfeszül testére” , megmutatván szinte minden porcikáját.

Furcsa, zavaró hangra eszmélt fel , hirtelen fény áradat borította be, majd egy érces hang oda szólt, „mi lesz, jön vagy itt akar éjszakázni?”. Másodpercek teltek el , mire ráeszmélt  a buszsofőr kiabál neki, aki minden este ugyanabban a megállóban vette fel őt. Adam felugrott a buszra és az utolsó ablakhoz sietett , hogy mialatt a busz távolodik Ő minden másodpercét élvezhesse még az ismeretlen balerina táncának.

Haza érvén csak ledobta táskáját és az ágyába zuhant, még a cipőjét sem vette le. Még mindig a lány járt a fejében. Minden vágya volt, megérinteni Katherinát, mert Ő így nevezte el az ismeretlen, de elbűvölő lényt. Látni akarta a táncát; észrevétlenül megfigyelni mikor táncol.

   Magában elképzelte hófehér bőrét, ében fekete haját, ahogyan átadja magát a táncnak. Apró patyolatfehér ruhája hozzásimul törékeny testéhez, mely sokat sejtetően átlátszik.

Számára olyan volt Katherina, mint egy porcelánbaba igéző kék szemekkel és apró vérpiros ajakkal.

Már maga sem emlékszik hány hónapja bámulta a balerinát; minden este a buszmegállóból. Az érzés rettegéssel töltötte el, ha egyszer valóban rászánja magát és megszólítja. Talán minden, amit addig felépített, misztikus de számára még mindig fantáziával teli történet darabokra törik, mint az az antik porcelánbaba, melyet az ágya mellett őrzött gyermekkora óta, családi örökségként.

    Az ablakon fény szűrődött be, Adam kinyitotta a szemét, ránézett órájára. Még csak fél hat volt, de Ő kipattant az ágyból, hogy legyen ideje letusolni és nyugodtan elfogyasztani a reggelijét; mielőtt munkába indul. Mint az már oly sokszor előfordult vele, előző este sem csinált semmit csak belefelejtkezett az általa kreált titokzatos balerina történetébe, míg nem mély álomba zuhant.

Adam unalmasnak tartotta életét, minden nap ugyanolyannak tűnt. Ahhoz, hogy ezt az űrt kitöltse, gondolatait Katherinával töltötte be. Mielőtt meglátta Őt, minden más volt. Érezte, hogy valami hiányzik az életéből, de nem tudta mi az; ezért ez nem is nyomasztotta.

   - Adam!

Kiáltotta egy vékony női hang az iroda túlsó feléről.

   - A főnök hívat!

Sejtette, hogy nem fizetésemelés vagy egy pár jó szó fogja várni az üvegajtón túl. Amilyen lassan csak tehette, oda somfordált a főnöke ajtaja elé, kezeit nehéznek érezte, mintha köveket erősítettek volna rájuk, nehézkesen, de bekopogtatott az ajtón. Egy mély erős férfihang szólt.

   - Jöjjön csak be.

   - Foglaljon helyet. Adam, ugye tudja, hogy miért hívattam?

Kérdezte sokat sejtetően a mély hang.

   - Nem uram, de állok szolgálatára. Miben segíthetek?

   - Figyelemmel kísértem az elmúlt hónapokban a munkásságát és meg vagyok magával elégedve, ezért, társaimmal konzultálván úgy döntöttünk, hogy magának adjuk a lehetőséget, amiért sokan küzdöttek a cégünknél. Gratulálok, magáé a Braun project! Na, mit szól?! Gondoljon bele, új város , saját iroda gyönyörű kilátással és maga osztja be az idejét!

Adam a döbbenettől hirtelen megszólalni sem tudott. Meglepődve hallotta visszhangozva még mindig főnöke szavait. Arra gondolt, hogy akkor nem gyönyörködhet többet az Ő Katherinájában. Feleszmélt, hogy valamit válaszolnia kell.

  - Köszönöm ezt a nagyszerű lehetőséget uram. Megtiszteltetés, hogy engem választottak erre a nagyszerű lehetőségre. Ha nem haragszik, most rohannom kell egy fontos faxot elintézni, de hamarosan megbeszéljük a részleteket.

  - Természetes, menjen csak, hisz a jó munkához idő kell. És mint tudjuk; az idő pénz!

Mondta nevetve, és útjára engedte Adam-et.

Egyenesen a mosdóba rohant, letépte nyakkendőjét és  jéghideg vizet locsolt az arcára. Pár másodpercig a tükörben bámulta magát elkeseredve, hogy mi tévő legyen. Élete lehetősége volt kitörni a szürke hétköznapokból és megmutatni családjának, hogy végre Ő is vitte valamire. Ugyanakkor egy nagyobb részt töltött ki a gondolataiban Katherina.

   - Mi lesz most velem?

Kérdezte halkan már-már suttogva önmagától. Nem tudta elképzelni, hogy megfosszák attól az elképzelt világtól, melyben már hosszú ideje élt reményekkel és félelemmel eltelve. A felismerés, mint villám csapott belé. Cselekednie kell, ha nem akarja elveszteni azt ami fontos számára.

   - Ez az!

Kiáltott fel.

   - Megyek és beszélek vele!

   Majd abban a pillanatban kétségbe esett. De hogyan szólítsam meg és mit mondhatnék neki? Mégsem állhatok oda, hogy „Adam vagyok és azt hiszem veled akarom leélni az életem.” Ez még egy csöpögős szappanoperában is túl sok lenne. Visszament az asztalához, és képtelen volt bármit is tenni, csak ült ott és azon járt az esze, hogyan kerüljön közel az Őt életben tartó múzsához. Semmi sem jutott az eszébe, teljesen üresnek érezte magát. Csak egy dolgot tudott biztosan, hogy nem akarja Katherinát elveszíteni.

A reménytelenség és bizonytalanság lett úrrá rajta.

Az érzés, ami hatalmába kerítette nem lehet szavakba önteni. Egyszerre érezte minden porcikájában, hogy mindaz, ami rá vár valami újnak a kezdete, valami izgalmas ami, színt hozhat az életébe, de ugyanakkor ott van az érzés, ami fogva tartja. Az a nő, akire vágyik, és a beteljesülést várja tőle. Titkon Adam is tudja, hogy csak illúzió, de olyan régóta él az álomvilágában, hogy képtelen az eszével és szívével másra koncentrálni.

Szomorúság!

Nem lehet másképp leírni…

   - Miért ilyen rohadt nehéz?!

Gondolkodott hangosan, majd próbált a munkájára koncentrálni.

Este, mikor már csak Adam ült egyedül az irodájában; elhatározta magát, hogy ma megkeresi az Ő Katherináját…

   "Annyi mindent jelent és jelentett...ma már teljesen új értelmet nyert.
Amikor elkezdem írni a Porcelánt tudtam, hogy miért írom, de megakadtam.
  Egyszerűen nem tudtam, hogyan tovább; kifogytam az ötletekből és persze azokat az életből merítjük.
   Ma már tudom a folytatást, de azt hiszem ez az írásom az, melyet sosem fogok tudni happy end-el lezárni.
  Bár a történet folytatódik, de ki tudja, hogyan végződik?"