Még mindig nem érti, ennyi év távlatából sem, hogy amire vágyik valaha megvalósulhat-e? Csak hánykolódik az élet viharos tengerén, mint az öreg halász, aki egyedül vág neki a végeláthatatlan messzeségnek, abban a reményben, hogy gazdag zsákmánnyal tér haza. Furcsa érzés, mely időnként előtör. Csak kívülállóként tekint az életre és nem érti, hogy mi zajlik körülötte. Valóban ez volna az igazi arca mindennek, vagy csak ő tévedt el az úton, melyet neki szánt a sors?
Talán minden csak egy szertefoszló álom, amit mindeddig hiába kergetett.
Lassú fájdalmas felismerések veszik uralmuk alá elméjét.
Minden nappal, ahogy öregszik a vélt vagy valós dolgok más értelmet nyernek körülötte.
Hiszen ő mindig is habzsolta az életet, néha tudatlanul is de ő maga volt aki minden jót életre keltett maga körül.
A gondolat még most is a fejében van: „Az életed már elkezdődött!” De ha ez valóban így van, hol- és mikor? Vajon meddig tart? Mit jelent számára valóban élni?
Az érzés, hogy boldog lehessen, csak pillanatok sorozata. Nem akarja elengedni, görcsösen kapaszkodik a múltba és nem engedi be az életébe az új, ismeretlen dolgokat.
Elgondolkozik, talán ez volna az ok? Az érzés, ami miatt minden percben más és más érzések kerítik hatalmába?!
Mindig erős volt, néha kicsit belehalt a csalódásokba, néha nem emésztette magát, de a reményt soha nem engedte el. A tudat, hogy képes másként látni és megélni a körülötte zajló világot, titkon jó érzéssel tölti el.
De mikor hatalmába keríti ez a bizonytalanság, fájdalmas érzés. Ilyenkor a szomorúság és az érzelmek vihara százszor erősebbé válik. Néha csak élné a mások számára megszokott „normális” életet.
Néha ő is vágyik az egyszerűségre, mikor minden túl nehéznek tűnik, de ugyanakkor, ha megfosztanák érzéseitől, tapasztalataitól, tudja, hogy ő is csak a taposómalom egy apró része lenne, amiből mindig ki akart törni.
A szabadságát nem korlátozhatják! Legalábbis elméjében nem!
Elgondolkozik, hogy miért ő?!
Mit kapott eddig, és mit adhat, amiért az élet felruházta ezekkel a különös megmagyarázhatatlan értékekkel?
Talán minden egyszerű, csak ez a belülről feltörő ambiciózus kitörni vágyás, ami minden gondja okozója. Soha nem volt irigy másokra, materiális dolgok nem mozgatták igazán.
A szentimentalizmus érzékelhető minden mozdulatán, minden kiejtett szóban.
Próbálja leplezni, de aki hasonló érzékkel van felruházva a körülötte zajló világ iránt, az elől soha nem takarhatja el igazi arcát.
Élete szerepek tömkelege. „színház az egész világ és színész benne minden nő és férfi” Ezt ő is tudja, csak ki jobb- ki rosszabb a szerepében.
De a színészek is elfáradnak néha. Különösen, ha minden előadásba maximálisan beleélik magukat.
Minden percben és órában változik a színdarab és lassan ő is így változik vele. Szinte minden percben és órában másként éli meg a körülötte zajló eseményeket. Mindig óvatos, talán túlságosan is.
De mikor szerepet cserél az óvatosságot ledobja, mint egy bábjából kitörni kényszerülő pillangó, aki csak repülni akar és érezni szárnyain a friss és vad szellő kényeztető simogatását.
De meg tud valaki változni ennyire, egyik pillanatról a másikra? Hogyan képes ezt mind egy test és egy lélek produkálni?
Annyi kérdés, megannyi gondolat foglalkoztatja, ami talán mások számára ijesztő lehet. Ő már megszokta, hogy a gondolatok peregnek, mint egy filmkocka, minden másodpercben és várja a végkifejletet.
Vajon választ kap-e a szereplők státuszára, és talán happy end lesz a film vége? Vajon meddig tart a szerep, amit ráosztottak?
A gondolat mindig ott motoszkál a fejében, hogy ő a főszereplő, vagy csak egy kis mellékszerep az övé, mely egy másodperc ezreléke. Vagy talán több felvonásos a színdarab és a rendező még meggondolhatja magát?
Talán ő is időről-időre nagyobb szerepet kaphat. Néha úgy érzi, nem ő választotta a darabot, hanem az választotta őt.
Lehet, szerepet kéne cserélnie…
Előtörnek furcsa, vad érzések, melyekkel lehet, hogy élete során soha nem találkozott.
A tudat, hogy már nem élvezi a szerepét és szeretné ledobni láncait, néha kétségbe ejtik. Mégis mi lesz, ha nem talál olyan forgatókönyvet, amit neki szánt a sors; ha nem élvezi új szerepét?
Választ keresve, lázasan keresi az utat, melyikre lépjen, ami kimozdítja ebből az állapotból. Elgondolkozik, ha szerepet cserél akkor az majd élete végéig megfelelő lesz, vagy már most is csak félelmei uralkodnak el rajta?!
A gondolat, ami foglalkoztatja:”Vajon meg kell találnunk a saját főszerepünket, az igazit, vagy ez is csak fikció és az élet játékát a hegymászók szenvedélyes bátorságával kell játszanunk, bármi is történjen?!”
Hiszen minden percben idősebb lesz és a vágy, a változásra várva, egyre erősebb. Ő is tudja, hogy lelke és elméje sosem szabadul ebből a testből, már beletörődött.
Sosem volt megelégedve, talán ez az, ami újra- és újra erőt ad neki, hogy új utakra lépjen. Az ismeretlen mindig is vonzotta.
A félelem, ami ilyenkor eluralkodhatna rajta, mint általában mindenkiben, aki kilépni készül komfortzónájából, őt feltölti végeláthatatlan energiával és adrenalinnal, ahhoz, hogy mégis meglépje, amire sokan képtelenek.
Néha úgy érzi magát mikor új utat választ, mint egy kisgyermek, aki első ingatag lépéseit teszi meg.
Igyekszik mindig erősnek mutatni magát, hogy mások számára sohase lehessen egyértelmű, hogyan lépi meg a következő lépését. Csak figyelik, vajon képes-e megtenni, vagy földre huppan?
Igyekszik elkerülni, még az esélyt sem adja meg, hogy belelássanak gondolataiba.
Talán, mert túl sebezhető, mint egy kismadár, amely fészkéből kiesve kétségbeesve visít anyja után.
Elgondolkodik nap-nap után, hogy kalandvágya az; ami igazán belehajszolja az új élmények felfedezésébe, vagy a félelmei elől menekülve kerül újra- és újra furcsa, megmagyarázhatatlan szituációkba.
Még fiatal, de néha úgy érzi, túl idős , ahhoz, hogy másik utat válasszon. Sokszor hallotta már, „sosem késő újra kezdeni”.
De vajon annyi talpra állás és újra kezdés után van-e még ereje? Mindig csak önmagára számíthatott.
Talán, ha lett volna az életében egy „biztos pont”, ami meghatározta volna milyen irányt vesz az élete, soha nem vértezte volna fel az élet ezekkel az érzésekkel.
Vajon, ha elérkezik a pont, a „biztos pont” tud-e rá támaszkodni? Vagy már mindig a berögzült eszmékből és félelmekből fog táplálkozni?
Válaszra várva, türelmetlenül próbálja szerepét újra megváltoztatni.
Talán már ott a „biztos pont” csak még ő sem ismerte fel. Vagy egész egyszerűen, annyi keserű csalódás után, már nem meri beleélni magát igazán főszerepébe. Attól félve, hogy egyszer csak megint jön egy jobb színész és a darabot elveszik tőle, mely számára oly kedves.
Tudja jól, hogy bármi megtörténhet, mint ahogy meg annyiszor meg is történt. Nem érzi magát elég erősnek, hogy egy új szerepbe képzelje magát, új szereposztással és helyszínekkel. Ki lehet, a rendező?
A gondolat nem hagyja elfeledtetni vele, hogy ha a pillanatot és a jelenlegi szerepet meg sem próbálja élvezni, akkor talán sosem élt.
Ki tudná megmondani neki, ahogy idősödik, ez jót hoz-e magával és új tiszteletteljesebb színjátszást, vagy egyre csökken esélye, hogy valaha is ő kerülhessen a rendezői székbe és végre mindenféle hazugság és színjáték nélkül önmaga lehessen.
Igen, ő erre vágyik igazán.
Hogy megírhassa saját színdarabját, ami viharos érzelmekkel tarkított, tele intrikákkal, de egyszer happy end-el végződik…
25,03,2009
